Detroit kezdeti sikereit az autógyártásnak köszönhette, az iparnak, a feltörekvő kapitalizmus egyik legdinamikusabb városa volt. De aztán a tartós munkanélküliség és az elszegenyédés, valamint az egyre nagyobb tömegben érkező afroamerikaiak megoldhatatlan problémákat (tüntetések, zavargások, etnikai harcok-->pl.1967) okoztak a városnak. Az ezek miatt történő mérhetetlen kivándorlás okán évtizedek óta állnak üresen az egykor impozáns felhőkarcolók, élettel teli iskolák, valamint a külvárosi családi házak, elit lakónegyedek.

A város lakossága megcsappant, szinte már csak azok élnek itt, akiknek tényleg nincs hova menniük. Képek, és kapcsolódó link a poszt második felében! Itt pedig egy angol nyelv híradást tekinthettek meg.

Arra gondoltam, hetente párszor hozok nektek esti meseként  elgondolkodtató, talán kicsit hátborzóngató történeteket. Annyit kérek, hogy gyenge idegzetűek, vattacukor-lelkűek és 14 évesnél fiatalabbak (ha egyáltalán járnak ide olyan fiatalok) inkább ne kattintsanak a továbbra. Vagy csak saját felelősségre. Aztán utólag nem ér engem szidni, én szóltam. (Ami innentől lefelé van a poszton belül, abból egy mondat sem származik tőlem, hanem minden Csáth Gézától.)

  Az alábbi történetet egy naplóban olvastam. A naplóíró fiú távoli rokonom volt, és húszéves korában öngyilkossággal pusztult el. Az édesanyja nemrég halt meg, és ezután kerültek hozzám a fia naplói. Hosszú ideig nem jutottam hozzá, hogy beléjük pillantsak. A napokban végre hozzákezdtem az olvasáshoz. Meglepett az írás közvetlensége és egyszerűsége. A harmadik füzetben pedig ráakadtam azokra az érdekes följegyzésekre, amelyeket kissé rövidítve és az interpunkció némi változtatásával itt közlök.

  A kis Emma a legszebb volt az összes lányok között, akik húgommal, Irmával barátkoztak. Szőke haját, szürke szemeit és finom arcocskáját már első látásra édesnek találtam. Én a második elemibe jártam, ő Irmával együtt az elsőbe. A többi fiúknak is tetszett, de nem beszéltek róla. Szégyellték volna elárulni, hogy törődnek egy lánnyal, hozzá aki még csak elsőbe jár. Én azonban rögtön tisztában voltam vele, hogy szeretem, és bár szintén szégyelltem a dolgot, elhatároztam, hogy mindig szeretni fogom, és feleségül is veszem. A kis Emma gyakran járt hozzánk. Ilyenkor együtt játszottunk a két húgommal és Gábor bátyámmal. Néha más lányok is jöttek, például az unokahúgaink, Ani és Juci, akikkel azelőtt rendszerint csókolózni is szoktunk a pincében, a padláson, a kertben és a fáskamrában. Gyönyörű meleg szeptember volt. Még inkább tudtam örülni most a szép időnek, mint nyáron, mert újra az iskolában kellett ülni kettőtől négyig, és délelőtt is nyolctól tizenegyig, és utána annál jobban esett a szabad levegő és a labdázás. Így azután nem untunk bele a játékba, hanem hazajöttünk, meguzsonnáztunk és lótottunk-futottunk, míg csak vacsorázni nem hívtak.

Tovább is van! Katt ide!